Tébláb Kapitány És Az Ismeretlen Bolygó

Klebelsberg Zoltán, a nagy Kunó rokona, egy teljesen átlagos hétfő délutánon rock-zenekart akart csinálni, mert úgy érezte, most jött el az idő, hogy ő is beálljon a nagy sztárok, a kisebb sztárok, és a pénzt zenéléssel nem kereső, zenélő agitátorok közé. Tervei között szerepelt, egy határozott, kemény riffekből épülő dal, melyben George W. Bush végre tőle is megkapja a magáét, mert már igazán régóta a begyében volt. George ekkor épp sótlan margarint keresett a lekváros kenyérhez. A hűtőben tologatta az üvegeket meg a műanyag-dobozokat, és egyre kevésbé reménykedett abban, hogy talál sótlan margarint. Egyre csak ezt ismételgette miközben tologatott: „Világégés! Világégés! Legalább vajunk lenne...”

W. will!!!

I was wandering on the open plains,

With eagles plus the holy grace,

Trying to keep inside the complaints,

But W. will fuck our face!

He will come with oily hands,

Painting the sky deep dark black,

And W. will, unlike friends,

Rape our  faces on our backs!

…pihent meg a költő, érezve az erőt, és az irányába vágtató sikert.

Az, hogy Tibi végül bevette magát az erdőbe, korántsem merő véletlen. Feltette a kérdést, melyre választ csak kevés helyen kaphatott. Hosszas vándorlásai közben megjárta a Himalája hófödte csúcsait, napsütötte partokon heverészve kérdezte a homokot, nagyvárosok szmogfelhőiből próbálta kiolvasni az egy igazságot, barlangok cseppköveinek formáiban kereste a biztos egyet, végül az erdőben találta magát legközelebb a világhoz, a kérdéshez, és ugye a válaszhoz is.

A lombok ringó takarója alatt, háton fekve hagyta, hogy megtalálja a válasz. Virágok nőttek ki és hervadtak el mellette, tavak híztak és száradtak ki a szomszédos völgyekben, csúcsok emelkedtek és koptak mélyföldekké. A hosszú nyugalom utolsó perceiben négy fűszál csiklandozta arcát, ahogy növekedve új és új helyeken akadtak el hosszú szakállában. Növekedésük aztán hirtelen megállt. Az idő és az ember újra egymásra talált, és ismeretlenként tekintett a másikra.

A régi erdőből ekkorra már a Bükki Ipartelepként is ismert, sivár gyármező lett. Soha nem látott gépek suhantak a szürke utakon, arctalan emberek targoncáztak, a hangszórókból pedig ambient zaj áradt. Bálnaének keveredett az amerikai esőerdők hangjaival, ismeretlen majomfajok üvöltéseinek és alig hallható lepkék neszezésének kakofóniája lepte el az egyszer volt erdő betonaljzatát. A hatszögletű telep minden sarkában egy-egy, kétségbeejtően ismerős vasoszlop nőtt bele az égbe.

Hogy történhetett ez? – kérdezte magától Tibi, és rájött, hogy most már két kérdéssel kell szembenéznie.

GépészHenrik izzadós arcán keresztbe-kasul szánkózott a kétségbeesés. Ez akkor történt, amikor Tébláb Kapitány, az űrhajó légkörbelépési mikéntjei miatt – melyek valóban kétségbeejtő mikéntek voltak – elrendelte a stabilizációs fúvókák beindítását.

-         GépészHenrik! Indítsa be a stabilizációs fúvókákat! – mondta.

-         Igenis Kapitány! – válaszolta GépészHenrik

Kevesen sejtették a hajón, többek között KommunikátorAndrás és PapTamás sem sejtették, hogy bár GépészHenrik tökéletesen megtanulta a stabilizációs fúvókák beindításának folyamatát, a hibernáció 62 éve alatt szokatlan dolgok történtek KrioKádjában. Elfelejtett ezt-azt, bár a felejtés talán nem is a legjobb szó. Kiestek egyes elemek, eltűntek információk. Például otthon aggódó feleségének bal szemére tisztán emlékezett, a jobbat viszont mégcsak elképzelni sem tudta. A kiolvadás tizenhat perce történt, valahogy így:

-         Azt a mindenit! – szólalt meg GépészHenrik elsőként kilépve a fagyasztókádból.

-         Miért oldott ki az olvasztómechanika? – tette fel a kérdést Tébláb Kapitány.

-         Azt hiszem, valami baj történhetett. – válaszolt rövid gondolkodás után KantinosViktor.

-         Mindannyian ittpusztulunk! – fakadt ki KommunikátorAndrás.

-         KommunikátorAndrás! Hallgasson! – parancsolta a kapitány.

Rövid elemzés után a legénység rájött, hogy a hajó, melyet a kisvárdai összeszerelő-csarnok büszke személyzete Csókosnak keresztelt, tizenkét fénynappal a kelleténél jobbrább úszik. A váratlan események igencsak meglepték az űr végtelen csendjében sodródó legénységet, de nem volt sok idő az ijedtségre, mert egy kurvanagy bolygó gravitációs mezeje elkezdte szívni maga felé a Csókost. Ekkor kezdtek leválni a hajó testéről a hőálló-lemezkék, ekkor adta ki a parancsot a Kapitány és ekkor rágta tövig jobb kezének mutatóujját GépészHenrik, mert elfelejtette, hogy nem szabad.

Sokan kérdezték persze akkor a kórházban, hogy „de milyen Tibi?”. Ő viszont nem tudott válaszolni, hosszú hetekig húzódó kómáját használva fel akaratlanul is mentségként. Amikor sebei a mélyvörösből a lazachús árnyalataiba szelídültek, feltápászkodott az ágyában. Először egy bokaficamos férfit látott, aki hozzá hasonlóan, egy büdös szót sem mert kinyögni, pedig még kómában sem volt. Aztán a nővérkék szóltak a főorvosúrnak, aki annak rendje és módja szerint megjelent.

 -         Na tudja-e mennyi ideig volt kómában? – erről a Tibinek egy vicc jutott eszébe, de végül másképp válaszolt.

-         Nem. Tudnom kéne?

A Tibi, ahogy visszaért foteléhez sört cisszentett, bal kezével pedig a közeli falon lévő kapcsoló felé nyúlt. A csengő-piktogrammal festett kapcsolót lefelé billentve felgyújtotta a kis falilámpát, melynek erős fénye végképp eltüntette a látóhatárról a fémoszlop addig érzékelhető körvonalait is – igen, pont azt a két vonalat. Feneke alatt alázatosan görbült a rugósorra húzott vastag kárpit, torkának szájában búcsút intett a sör a világnak.
Jobb kezét eközben nyugodt mosollyal annak a légvédelmi ágyúnak az egyik csövén – a sok cső közül az egyiken – nyugtatta, mely reményei szerint kárpótolja majd lehetetlenül hosszú gyaloglásának fáradalmaiért. Saját agyában felrobbant a tűzparancs, és a Nagy Sándortól Rommelig terjedő időszak minden háborús büszkesége ott izgágáskodott az ujjában, mikor az elsütőszerkezetet gyilkoló állásba igazította. Dörgött az ágyú, a sikító torkolattűz Európányi darabokban szaggatta előbb a textiltapétát, aztán a vakolatot. A becsapódás hangjai a tüzelést követő tizenhetedik másodpercben értek vissza a kommanderhez, ugyanakkor a korábban távolba vesző célpont egyes részei egyre inkább kivehetővé váltak.
A Tibi ezt csak akkor vette észre, amikor már nem tehetett semmit, pedig a piros távcsövet karbantartó karbantartó még üvöltötte is a megfelelő irányba, hogy „Dől az oszlop!!!”
Így történt, hogy az égig érő fémtengely tetejét mégiscsak elérte a Tibi.

Ha minden igaz, 1964-ben volt, hogy egy átborozott este után Tiszakécskén Zoli bácsi egyik használaton kívüli csirkeketrecét megbaszta a kurva Isten. Nagyon sajnálom, hogy így kell ezt írnom, de hát én csak a valóság rendes visszaadása miatt kényszerülök ebbe a szituációba, hogy mocsokszájúságokat kelljen papírra vetni. Szóval éjjel történt mindez, a sötétben.
Egyébként aznap az Isten egy teljesen másik helyen gyűjtött mákgubákat piros alapon fehér pöttyös köténykéjébe. Egy olyan helyen, ahol állítólag nem tudják az emberek, hogy mi is az a mosoly.
Teljesen váratlanul érte tehát az Istent, hogy egyszercsak, hirtelen, szabályszerűen elkurvult. Mezítelenre vetkőzött egy pillanat alatt, a szemtanúk szerint, aztán illabereknádakerek ott termett a Zoli bácsi udvarán és 72 erős húzással, hát… megbaszta a csirkeketrecet. Röstelkedett is aztán az Isten, hogy így meg úgy, de akkor már késő volt. A csirkeketrec romokban hevert tovább az udvar közepén, épp ott, ahol korábban Zoli bácsi átesett rajta.

Terka önmagára kíváncsian a tükör elé állt. Készült a holnapi interjúra, és hogy a lehető legjobb formában tündökölhessen az igazgatóúr előtt saját kedvencét készítette magának vacsorára. Tésztasalátát oregánós zöldségekkel meg valami dresszinggel, amit csak ő ismert. Bízva abban, hogy az egészséges étel majd szervezetét a legmegfelelőbb aszissztens-formába hozza, étkezés előtt pózolni kezdett a tükör előtt, hogy majd étkezés utáni, remek állapota szembeszökhessék.
Mivel régóta munkahiányban szenvedett utolsó fillérjeiből készítette ételét, s amíg az főtt észrevette, hogy miha vékonyak lennének az ajkai. Az igazgatóúr minden bizonnyal jobban szereti a vastagot – suhant át agyán a gyökértelen gondolat.
Hogy lehet, hogy ezt még sohasem vette észre? Miként kerülhette el figyelmét ez a jövőjét, s talán múltját is alapvetően meghatározó tulajdonság? Miközben a tűzhelyhez lépett, hogy villával megkavarja a forrongó víz gyomrában leült spagettit, elméjére ráborult az isteni gondviselés világossága. A probléma egyszerűen orvosolható, gondolta, s a forró vízből kiemelt fémvillára szorította ajkait.
Másnap az igazgatóúr bőrfotellel és olívabogyóval kínálta őt, majd rövid beszélgetés után Terka megkapta az álommunkát. Azóta nincs is reggel merülőforralós víz- és villamelegítés nélkül, hisz a furmányos álcát fenntartani muszáj.

Tegnap is a hátsó lábaira állt a kéntatu. De most, tőle teljesen szokatlan módon, nem köpött savat a szemembe. Pedig készültem már a sárga védő-szemüvegemmel. Külön erre az alkalomra lemostam róla a korábbi köpködések emlékfoltjait; plusz, ahogy felemelkedett betonkoptatta körmeire a tatu, gumikesztűs /sárga meg kék, jól nyúlós/ kézfejemet az orrom meg a szám elé, szabad tenyerem pedig a konvektor tetejére tettem, hogy adott helyzetben alaposan tatuarcán vágjam a fedőráccsal az állatot.

-         Szerinted abbahagyhatjuk végre ezt a baromságot? – kérdezte kíváncsian a kéntatu.

-         Melyik baromságra gondolsz? – kérdeztem vissza a régi rutint váltó új élmény kapujában.

-         Kérdésre kérdéssel? Ostoba! – köpött savat az arcomba a kéntatu.

Konrád Tamás új lemeze fényévekkel az előző előtt jár. Nemcsak szimpla hegedűjét cserélte le kétnyakas üveg-violinra – mely a keresztségben a Szűz nevet kapta, de hangzásvilágában is tetten érhető a korábban meg nem értett művész ütemes fejlődése; a remekbeszabott pisztolylövés-effektusok precíz elhelyezése, valamint a négynegyed újrafelfedezése. A zenész komoly magánéleti krízisei és örömtelt pillanatai által ihletve olyan hangzóanyag született tehát, mely nemcsak a hegedű-popot, hanem az egész poszt-klasszikus szcénát is új dimenziók felé röpíti.

A tarka érzelmek mellett jól megférnek azok az újragondolások – itt szándékosan nem használom a feldolgozás szót, melyeknek olyan slágerek adnak termő táptalajt, mint a Mamma Maria, vagy Robert Palmer Addicted to Love-ja.

A Nemzeti Hangverseny-Komplexum Titántermében tartott három órás élő-koncert is bizonyítja, ez a Konrád Tamás öblösebb, érettebb korábbi önmagánál.

„Szeretem, ahogy a dallamok körülölelnek, és egy idő után szétárasztanak a közönség soraiban. Nincs ehhez fogható élmény!” – vallja Konrád új CD-je hátoldalán.

Talán nem is sejthettük, hogy az egykori kohász ilyen önvallomással képes zeneabroszt teríteni karácsonyi asztalunkra.

Balog Ricsi. Húszéves. A Jedlik Ányos Szakközépiskola Bowling-klubjának tagja, ebédre rostonsült pulykamellet és jázminrizst evett. Iskola után szívesen jár barátokkal biliárdozni, szereti, ahogy motorozás közben az arcába vág, haját borzolja a szél. Szeret kirándulni is, érezni, ahogy az erdő illata százlábúként mászik bele az orrába. 19 évesen eltörte a bokáját, mert a vasmászókáról betonra ugrott. Barátnője Zsuzsi, akinek a szülei egy adótanácsadó céget vezetnek. Kicsit bántja, hogy nem krumpli volt az ebédhez. Azt jobban szereti. Gyűlöli viszont a Rolling Stones-t és Mick Jaggert még félálomban is feltétel nélkül apró darabokra fűrészelné, vágná, reszelné. Most épp a 122 Igaz Bölcsesség c. füzetkében lapozgatva keresi az idézetet, amit majd wiwes profiljába illeszt; és onnan már csak kopipészt amíg világ a világ.

Gerezdi zászlós kártyavárat épít. Satufék arcán gyermeki, feszülő izgágaság, erőszakolt nyugalom, pálinkatőről szaladó izzadtság. Az a klasszikus kártyavár lenne ez, a háromszöges; és bár a parketta meglazult fugái nem sokat segítettek – ez még a tervező-fázisban kiderült, most, itt a padlószőnyegen minden valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnik. Fedőlap kerül két kártyatetőre, s az elégedettség pillanatnyi öröme új felest kíván. A maradék cseppeket aljába összegyűjtő pohár másfél fokot megdől a puha aljzaton. Magasba tör a katona. Az alapot hét egymás mellé sorjázott apró kis tartótető adja ki. Itt a makk alsó mindig mosolyogva sandít a piros hetes felé, máshol a zöld nyolcas szemez a tök felsővel. Anyai szeretettel borul rájuk a hat fedőlap, köztük egy francia pakliból dezertált, fröccstől kopott káró bubi. Az ember emészt – vajaslekváros. Az ember részegedik – pocsadék. Az ember józanodik – kimérten. Megvan az első szint. Ekkor a zászlós végleg maga mögött hagyja a zöld műszövés betonbunkerét – nem szívesen persze, és a síkos lapok vériszamos mezejére lép. Az éhező stressz lyukat eszik a mellkasba – írná a szépíró.

Zolika két kezét óvatosan közelíti egymáshoz, szemei egyre rövidebb oda-visszát járnak be a két pont között. Akkor Harras Rudolf mosolyát lassan mozogva csókra váltja, a Stüszi vadász meg a levelek alá hasal.

- Aa zIsten megbaszta ezt is!