Tibi, hosszú gyaloglás után végre az égigérő hengerpaszulyhoz jutott. Az a folyosószerű, fedetlen szoba legvégében állt. Az ég felé igyekvő/szökkenő, élettelen test szögegyenesen – önjelölt kalapácsnokok által meg nem görbített szög az persze – rohant a felhők felé, hogy azok nagy ölelésben részesítsék azonmód.

Ha lett volna aprója, ezt Tibi is láthatta volna, az e célra odahelyezett kék-állványos, piros távcsővel. Gyűrött kétszázasával mérgelődve Tibi csípős rosszkedvre tett szert, melyet tovább erősített, hogy a futuropaszuly kerülete tökéletesen alkalmatlanná tette azt, még az átkarolós megmászásra is; a fémes, teljesen sima külső pedig egyenesen Tibi mászó-tervei felé röhögött.

Az, hogy Tibi végül, rövid mérleglés után hátat fordított az oszlopnak, és megindult a folyosószerű fedetlen szoba másik vége felé, nem titok. Mint ahogy az sem titok, hogy a másik végen Tibit két sör meg egy nagy, bordó fotel várta.