Sokan kérdezték persze akkor a kórházban, hogy „de milyen Tibi?”. Ő viszont nem tudott válaszolni, hosszú hetekig húzódó kómáját használva fel akaratlanul is mentségként. Amikor sebei a mélyvörösből a lazachús árnyalataiba szelídültek, feltápászkodott az ágyában. Először egy bokaficamos férfit látott, aki hozzá hasonlóan, egy büdös szót sem mert kinyögni, pedig még kómában sem volt. Aztán a nővérkék szóltak a főorvosúrnak, aki annak rendje és módja szerint megjelent.
- Nem. Tudnom kéne?
- Ejha! Szeptemberben még légvédelmi ágyúzunk, januárban meg visszakérdezünk… nem mondom. Három hónapot, azóta forgatják a nővérek, mosogatják a testét. De mondok jobbat, még mindig építik azt a darut, amivel vissza akarják állítani az oszlopot, amit kidöntött. Mit kidöntött, kiölt. Hát van magában emberi érzés? Van magának lelkiismerete? Lelőni egy ilyen szép oszlopot, hát mit gondol, viccből van az ott, hogy csak úgy leágyúzzák? Dísznek van ott, hogy elhiggyük, van szépség az életben, van érték. Hogy legyen mire gondolni például az önfeláldozó nővérkéknek, miközben magához hasonló eszméletlenek hónalját kenegetik alkoholos vattával.
Az orvos még mondott valamit arról, hogy meg sem érdemli a Tibi azt a harminckét állomásos plasztikai-műtétsorozatot, ami rá vár az elkövetkező hetekben, hónapokban, és hogy amennyire erejéből telik, szálljon magába, végezzen önvizsgálatot, s ha lehet saját, érzelmi komfortja érdekében mielőbb ítélje halálra magát. A Tibi viszont már hallott erről a cselről. Nem ítélte el magát, sőt, még a műtétek előtt szigorú edzésterve segítségével február derekára acéllá fejlesztette az izmait.
Utolsó kommentek