Az, hogy Tibi végül bevette magát az erdőbe, korántsem merő véletlen. Feltette a kérdést, melyre választ csak kevés helyen kaphatott. Hosszas vándorlásai közben megjárta a Himalája hófödte csúcsait, napsütötte partokon heverészve kérdezte a homokot, nagyvárosok szmogfelhőiből próbálta kiolvasni az egy igazságot, barlangok cseppköveinek formáiban kereste a biztos egyet, végül az erdőben találta magát legközelebb a világhoz, a kérdéshez, és ugye a válaszhoz is.

A lombok ringó takarója alatt, háton fekve hagyta, hogy megtalálja a válasz. Virágok nőttek ki és hervadtak el mellette, tavak híztak és száradtak ki a szomszédos völgyekben, csúcsok emelkedtek és koptak mélyföldekké. A hosszú nyugalom utolsó perceiben négy fűszál csiklandozta arcát, ahogy növekedve új és új helyeken akadtak el hosszú szakállában. Növekedésük aztán hirtelen megállt. Az idő és az ember újra egymásra talált, és ismeretlenként tekintett a másikra.

A régi erdőből ekkorra már a Bükki Ipartelepként is ismert, sivár gyármező lett. Soha nem látott gépek suhantak a szürke utakon, arctalan emberek targoncáztak, a hangszórókból pedig ambient zaj áradt. Bálnaének keveredett az amerikai esőerdők hangjaival, ismeretlen majomfajok üvöltéseinek és alig hallható lepkék neszezésének kakofóniája lepte el az egyszer volt erdő betonaljzatát. A hatszögletű telep minden sarkában egy-egy, kétségbeejtően ismerős vasoszlop nőtt bele az égbe.

Hogy történhetett ez? – kérdezte magától Tibi, és rájött, hogy most már két kérdéssel kell szembenéznie.