Gerezdi zászlós kártyavárat épít. Satufék arcán gyermeki, feszülő izgágaság, erőszakolt nyugalom, pálinkatőről szaladó izzadtság. Az a klasszikus kártyavár lenne ez, a háromszöges; és bár a parketta meglazult fugái nem sokat segítettek – ez még a tervező-fázisban kiderült, most, itt a padlószőnyegen minden valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnik. Fedőlap kerül két kártyatetőre, s az elégedettség pillanatnyi öröme új felest kíván. A maradék cseppeket aljába összegyűjtő pohár másfél fokot megdől a puha aljzaton. Magasba tör a katona. Az alapot hét egymás mellé sorjázott apró kis tartótető adja ki. Itt a makk alsó mindig mosolyogva sandít a piros hetes felé, máshol a zöld nyolcas szemez a tök felsővel. Anyai szeretettel borul rájuk a hat fedőlap, köztük egy francia pakliból dezertált, fröccstől kopott káró bubi. Az ember emészt – vajaslekváros. Az ember részegedik – pocsadék. Az ember józanodik – kimérten. Megvan az első szint. Ekkor a zászlós végleg maga mögött hagyja a zöld műszövés betonbunkerét – nem szívesen persze, és a síkos lapok vériszamos mezejére lép. Az éhező stressz lyukat eszik a mellkasba – írná a szépíró.
Zolika két kezét óvatosan közelíti egymáshoz, szemei egyre rövidebb oda-visszát járnak be a két pont között. Akkor Harras Rudolf mosolyát lassan mozogva csókra váltja, a Stüszi vadász meg a levelek alá hasal.
Utolsó kommentek