A Tibi, ahogy visszaért foteléhez sört cisszentett, bal kezével pedig a közeli falon lévő kapcsoló felé nyúlt. A csengő-piktogrammal festett kapcsolót lefelé billentve felgyújtotta a kis falilámpát, melynek erős fénye végképp eltüntette a látóhatárról a fémoszlop addig érzékelhető körvonalait is – igen, pont azt a két vonalat. Feneke alatt alázatosan görbült a rugósorra húzott vastag kárpit, torkának szájában búcsút intett a sör a világnak.
Jobb kezét eközben nyugodt mosollyal annak a légvédelmi ágyúnak az egyik csövén – a sok cső közül az egyiken – nyugtatta, mely reményei szerint kárpótolja majd lehetetlenül hosszú gyaloglásának fáradalmaiért. Saját agyában felrobbant a tűzparancs, és a Nagy Sándortól Rommelig terjedő időszak minden háborús büszkesége ott izgágáskodott az ujjában, mikor az elsütőszerkezetet gyilkoló állásba igazította. Dörgött az ágyú, a sikító torkolattűz Európányi darabokban szaggatta előbb a textiltapétát, aztán a vakolatot. A becsapódás hangjai a tüzelést követő tizenhetedik másodpercben értek vissza a kommanderhez, ugyanakkor a korábban távolba vesző célpont egyes részei egyre inkább kivehetővé váltak.
A Tibi ezt csak akkor vette észre, amikor már nem tehetett semmit, pedig a piros távcsövet karbantartó karbantartó még üvöltötte is a megfelelő irányba, hogy „Dől az oszlop!!!”
Így történt, hogy az égig érő fémtengely tetejét mégiscsak elérte a Tibi.